Nem szeretem a brutális rendezői gesztusokat

Nem szeretem a brutális rendezői gesztusokat

Belelapoztam az elmúlt évek Az ördög előadásainak kritikáiba. A szerzők egyhangúlag azon fanyalognak, hogy a százéves Molnár-darab mint szöveg túlbeszélt, mint történet szirupos, és eltűnt a békebeli polgárság, amely a történet közege, a társadalom, amely számára megszólalhatna. Mi teheti mégis érvényessé a darabot? Meg kell találni azt a kódot, amellyel ma fel lehet vállalni a darabot. Azt leszögezhetjük, hogy Molnár egyike a magyar drámairodalom óriásainak, csakúgy, mint a nyugatos nemzedékből Szomory Dezső, Szép Ernő. A századfordulón a szecessziós irodalomból kinőtt színpadi szerzőknek nagyon markáns a jelenléte a magyar drámairodalomban, ezt nem szabad elfelejteni. Mi itt, a marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetemen készülő produkcióban nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert fiatal emberek játsszák a szerepeket. A huszonéves mesteris színészhallgatók tíz-tizenöt évvel fiatalabbak, mint Molnár szereplői. Az ő egészséges életérzésük, tehetségük, világlátásuk, saját intellektusuk, szexualitásuk és az egymásra gyakorolt hatások könnyen megteremtik azt az érzést, hogy ez a történet ma zajlik. Molnár darabjainak mindig volt valami személyes, magánéleti indíttatása, vagy valami hír, ami apropót szolgáltatott. Az ördög megírásakor egészen biztos, hogy tudomást szerzett a bécsi polgári körökben akkor elhíresült Sigmund Freudról, aki főleg a férfi-nő kapcsolatok, a házasság elemzésében, kezelésében használta a beszélgetést, a vallomásokat mint terápiát. Molnár megérezte a módszer furcsa rokonságát a színházművészettel, és beleépítette a darabjába. A darab mottója az lehetne, hogy mennyi hazugság, mennyi elfojtás, a szubegóba rejtett zsigeri indulat marad titokban, mert a látszatoknak, konvencióknak, az egymás iránti tisztelet általános elvárásának akarunk megfelelni. Így civilizáljuk magunkat egy kommunikációra, egy életre. Az ördög pedig kihajszolja, felkorbácsolja a szabad döntést. Ez egy Faust-Mefisztó történet, és Molnár a sajátos, budapesti polgári miliőbe helyezi. Európa ma újra a polgárosodás útját járja, a mai nézőnek ismerős lehet a folyamat. Kitermeli magát az a réteg, amely a társadalmi rang, az anyagi biztonság által belekerül egy nagyon behatárolt életprogramba. Nem árt, ha a színészhallgatóknak van lehetőségük egy mesterkurzuson megismerni ezt a világot és ezt a stílust. Elemzéssel és indoklással szépen rá lehet vezetni őket a megfelelő játékstílusra. Érdekes módon, a primér szinten cukrosnak, bájosnak érezhető mondatok természetes hangzást kapnak abban a pillanatban, ha lelki folyamatok által kikényszerítve szólalnak meg. „A tiszta lelkiismeret olyan, mint a langyos fürdő. Úgy – ül benne az ember.” Olvasva érezni helyenként az aforizma-ízt. Különbség van a szellemeskedés és a szellemesség között. Ha szituatív vagy figurális kapcsolódása van, akkor a szellemesség nem válik öncélú szellemeskedéssé. Erre valók az elemzések, amelynek során élő anyagként kezeljük a szöveget. Kosztümös vagy megjelenésében is mai előadásra számíthatunk? Olyan jelmezeket használunk, amelyek lényegében nem korhoz kötöttek. A frakk száz éve is frakk volt, és ma is azt viselik a férfiak a budapesti estélyeken. Miután elég erős retró-időszakot élünk a divatban, ugyanúgy kísért a hatvanas évek, mint a szecesszió. Korhű, de nem túlhangsúlyozottan az – erre törekszünk. A muzeális hűség sem jó, és erőszakosan maivá tenni sem szeretném, például mobiltelefon vagy laptop behozásával. Nem szeretem a brutális rendezői gesztusokat, amelyek letolják a néző torkán az értelmezést. Bízni kell a problematika érvényességében, másként Aiszkhüloszt és Shakespeare-t sem tudnánk játszani. „Az arcbőre sötét. A haja ékbe font. A szemöldöke kissé ferde” – írja Molnár az ördögről. Az Ön pécsi előadásában Ottlik Ádám játszotta a szerepet, akinek a civil megjelenése, a fejformája jellegzetesen mefisztói. Milyen lesz a marosvásárhelyi ördög, ezúttal Derzsi Dezső megformálásában? Az ördög furcsa, de semmiképp sem túlvilági. Krakéler figura, aki valami rejtett, de számára kézenfekvő titokkal, akár szellemi fölénnyel bír. Sokan kísérleteznek azzal az életben is, hogy másak, különbözőek legyenek – ő tényleg az. Másként használja önmagát, az élet leélésének más módját választotta, mint a környezete. Egy erős attitűdből szemlélve nyúl bele a közösség törvényszerűségeibe. Intrikáival, provokációival fontos döntésekbe szól bele, domináns személyiséggé válik. A megjelenésében lesz valami ördögi? Megpróbáljuk megtalálni azokat a gesztusokat, amelyek az előadás kialakuló konvencióihoz képest árnyalatnyi zökkenést, disszonanciát okoznak, épp csak annyit, hogy más fénytörésbe helyezzék a figurát, elbizonytalanítsák a nézőt. A ki- és belépegetés egyensúlyát kell megtalálnunk. Ön színész, rendező, színházigazgató a Pécsi Nemzeti Színházban, színésztanár a Kaposvári Egyetemen. Hogyan született meg ez a munkakapcsolat, miért találta izgalmasnak, hogy az itteni diákokkal dolgozzon? Az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó idején érkezett a felkérés. Béres András barátom bemutatta az utódját, Gáspárik Attila rektort, aki felvetette egy meghívás lehetőségét, és hamarosan jött is a konkrét felkérés. A tanítás négy-öt éve beépült az életembe. Júniusban az első évet végezte az osztályom – tudtam, hogy akikkel itt dolgozni fogok, azok túl vannak az ötéves képzés első részén, és mesteri szinten folytatják tanulmányaik. Nagyon sok jót hallottam róluk Béres Attila rendező barátomtól, aki tavaly tartott nekik workshopot. Nem volt kétség afelől, hogy vállalom a felkérést. A nehézség az volt, hogy egyeztessük az időpontokat, hiszen állandó kötelezettségeimnek is eleget kell tennem. Hogyan oldotta meg, hogy a munka ne akadjon el olyankor sem, ha Ön nincs itt? Amikor a felkérés megtörtént, jeleztem, hogy négy héten keddtől szombatig tudok itt lenni. Ez abban az esetben elegendő, ha van egy segítségem, aki a másik négy hétben foglalkozik a színészekkel, hogy ne maradjanak gazdátlanul. Aki végigcsinálja velem a kurzust, és nem mond ellent a gondolatmenetemnek. A rendezőszakosok közül választottam egy társrendezőt, Porogi Dorkát, akinek történetesen tanítom a testvérét Kaposváron. Korábban nem látta színpadon a hallgatókat. Hogyan készítette a szereposztást? Rengeteg fényképet küldtek, és sokat beszélgettem Béres Attilával. A felkérés úgy szólt, olyan darabot válasszak, ami a színészre helyezi a hangsúlyt. Azt kerestem, hogy mindegyiküknek hasonlóan fontos szerepet tudjak adni, és Az ördög ezt lehetővé teszi. Borzasztóan tetszik, ahogy ezek a húszéves gyerekek nyersen, őszintén megszólaltatják Molnárt. Kérdezett: Boros Kinga

Mindig itt kötünk ki!