Visszaállítot órák szerint este 7-től 2008. október 26-án a
marosvásárhelyi Színházművészeti EgyetemStudió színpadán
UATér díjkiosztó gálának lehettünk tanúi.
Pillanantok alatt szemező, nevető hölgyek-urak lepték el a
„színpad-vásznat”, hogy közös tánccalmegnyissák a produkcióegyüttest,
amely a továbbiakban kis „filmetűdök”
által csillantotta fel tehetségük pazar fényét.
Az est kihagyhatatlan jelensége ugyanakkor a bemondók
csillogása, akik néha ragyoktak is, és hatásuk erejének tulajdonítható,
hogy ami az útjukba került, az dőlt, borult,
minden esetre megadta magát...
De térjünk a lényegek lényegére, kicsit lebutítva, leegyszerűsítve
az egészet - hiszen az igazi műalkotásokat nem
lehet más eszközökkel „visszaadni”:
Az első filmben egy bácsi a vécén töprengett, majd gondolatait
(is?) lehúzta.Afolytatásban két tenor villantotta fel
hangszálainak potenciálját a Hovámész te kis nyulacs_ka
kezde_tű nótával. A következőkben visszatért a WCmotívum,
amikoris az „utolsó perceimben levő” férfiú ki kellett
állja barátnője, nyuszi-puszi meglepetésének a végét,
hogy az a bizonyos katarzis megtörténjen. Ilyen előzetes
után felemelő „cigány-lány-ballada” következett, mely
aztán átadta Seres Rezsőnek s életének a szót. Seress
ser nélkül es megragadó volt és Szomorú vasárnapja
valójában nem es volt olyan szomorú, mint gondoltuk.
Az UAT gála meghívottja (először) két zenész volt (mert
utána jött egy harmadik: a trombitás). E kettő közül a harmónikás
utánozhatatlanul mozgatta néha a fejét (is!), s
olykor bal kézfejét különösmód rázogatta – valamit nagyon
akart, gondolom: hatást. Az őt ellenpontozó zongor-ász
pedig rezzenetlen arccal állta a „sarat”.
Ezeután kiderült, hogy a legjobb barátnő megcsalta a
legjobb barátnőt a barátjával, de legjobban tette volna, ha
nemteszi.Akét székúj asszony semhagytamagát, pletyóbeszélgetésükben
nyelvjárások színes palettája folyt
össze, s a végefelé azt is elmondták, hogy öregek (- ekkor
mi gyorsan el is képzeltük), és hogy az egyiknek a villanyszerelő
férje, az „oan kék szemével” -megboldogította
a másikat... Na.
A bemondókat idézve, a következő produkcióban tatai és
mamai is benne volt, amit a laikusok valóban fel is
fedezhettek: a repper lány és tánca képviselhette a tatait,
és a balerina lány a mamait, ami össze is keveredett egy
idő után tatai-mamaivá vagy mamai-tataivá.
AMegavicces jelenetben a zsűri nagyokat nevetett, smindenki
más is próbálkozott...
Mély érzelmi viharok tengerére érkezve egy lány
„bedrogált”, és ez a kedvesének először derogált, később
már nem annyira...
Spanyol „szappanszámban” jelent meg a hős1 Rodrigó, és a hős Fernando mint Maria macho pasi. Mielőtt
ösz-szerúgták volna azonban a port a nőért, Mária
dilemmájába belefáradva a függöny mögötti Lujgit
választotta szerelme „tárgyául”.
A Nincs kiút jelenetről nincs comment, mint ahogy a
„vakmerő” szerelmi jelenet is gondot okoz szókereséskor.
A társra vágyó felek (ott a padon) olyan
expresszionista elvárásokkal közeledtek egymás felé,
aztán egymástól elfelé, hogy Benny Hill is tanulhatott
volna belőle, még szövegileg is (-a felvételek szerint
ez neki nehezen ment...) pl.: „Olyan negatív vagy,
várj, megtisztítom az aurád”.
Szörnyes film következett: Míma, aki szeret, gyűlöl,
közömbös, hazudik, gyereket akar, aztán nem akar,
síró, nevető, házas és gyilkos – egymáshoz hasonlíthatatlan
alteregókkal volt megoldva.
A bábos-művészmúvi is eredeti láb- és kézfej
bábukkal, nomeg egy kézen álló lábfejjel, azaz lábon
álló kézfejjel... megért egy „misét”.
Legvégül pedig Dr. Mause, a balek fogdoki úgy
elzsibbasztotta a páciense száját, hogy az nemtudott
öblögetni, ésmást semtudott igazán, pedigmást jobban
szeretett volna...
A gála csúcspontja, több csúcspont után a díjátadás
volt. B. Fülöp Bözse volt a „kinyúló kar” és a „neven
szólító száj”,mely a tanárokról elnevezett okleveleket
a megérdemeltekhez továbbította. Ezzel
párhuzamosan hipertechnológiai végtermékeket láttunk,
majdnem minden fellépőnek (10 lány, 7 fiú) az
arcképével és néhány hangfoszlányával. Ez a kedvencem:
„Ha fürdésre kényszerítenének? Kicsit
meglepődnék, hogy miért pont én?!”
Az oklevelek mellé a díszlettervezők maszkos
ajándékait a harmadéves szervezők adták át, s így
lett egyszer csak vége, és kezdődött el valami más.
A „lebujban” ugyanis volt minden, mi szem-szájnak
ingere, s a Jazzben is volt minden, mi testnek szükséglete
– kinek nem inge, ne vegye.
Na de hol voltakmindebben a gólyák? Egyet semláttam.
Egy ütőképes csapatot láttam, akiknek eleve elrendeltetés
és a sors kiszámíthatatlan bogarai szerint
itt van a helyük. De ha mégis voltak vagy vannak
valahol gólyák, akkor Isten hozta őket is e fészekbe,
s ha még repdesni van kedvük, vigyázzanak a projektorokra,
mert olyan újak, mint a rektor.
Tün de Pancs
marosvásárhelyi Színházművészeti EgyetemStudió színpadán
UATér díjkiosztó gálának lehettünk tanúi.
Pillanantok alatt szemező, nevető hölgyek-urak lepték el a
„színpad-vásznat”, hogy közös tánccalmegnyissák a produkcióegyüttest,
amely a továbbiakban kis „filmetűdök”
által csillantotta fel tehetségük pazar fényét.
Az est kihagyhatatlan jelensége ugyanakkor a bemondók
csillogása, akik néha ragyoktak is, és hatásuk erejének tulajdonítható,
hogy ami az útjukba került, az dőlt, borult,
minden esetre megadta magát...
De térjünk a lényegek lényegére, kicsit lebutítva, leegyszerűsítve
az egészet - hiszen az igazi műalkotásokat nem
lehet más eszközökkel „visszaadni”:
Az első filmben egy bácsi a vécén töprengett, majd gondolatait
(is?) lehúzta.Afolytatásban két tenor villantotta fel
hangszálainak potenciálját a Hovámész te kis nyulacs_ka
kezde_tű nótával. A következőkben visszatért a WCmotívum,
amikoris az „utolsó perceimben levő” férfiú ki kellett
állja barátnője, nyuszi-puszi meglepetésének a végét,
hogy az a bizonyos katarzis megtörténjen. Ilyen előzetes
után felemelő „cigány-lány-ballada” következett, mely
aztán átadta Seres Rezsőnek s életének a szót. Seress
ser nélkül es megragadó volt és Szomorú vasárnapja
valójában nem es volt olyan szomorú, mint gondoltuk.
Az UAT gála meghívottja (először) két zenész volt (mert
utána jött egy harmadik: a trombitás). E kettő közül a harmónikás
utánozhatatlanul mozgatta néha a fejét (is!), s
olykor bal kézfejét különösmód rázogatta – valamit nagyon
akart, gondolom: hatást. Az őt ellenpontozó zongor-ász
pedig rezzenetlen arccal állta a „sarat”.
Ezeután kiderült, hogy a legjobb barátnő megcsalta a
legjobb barátnőt a barátjával, de legjobban tette volna, ha
nemteszi.Akét székúj asszony semhagytamagát, pletyóbeszélgetésükben
nyelvjárások színes palettája folyt
össze, s a végefelé azt is elmondták, hogy öregek (- ekkor
mi gyorsan el is képzeltük), és hogy az egyiknek a villanyszerelő
férje, az „oan kék szemével” -megboldogította
a másikat... Na.
A bemondókat idézve, a következő produkcióban tatai és
mamai is benne volt, amit a laikusok valóban fel is
fedezhettek: a repper lány és tánca képviselhette a tatait,
és a balerina lány a mamait, ami össze is keveredett egy
idő után tatai-mamaivá vagy mamai-tataivá.
AMegavicces jelenetben a zsűri nagyokat nevetett, smindenki
más is próbálkozott...
Mély érzelmi viharok tengerére érkezve egy lány
„bedrogált”, és ez a kedvesének először derogált, később
már nem annyira...
Spanyol „szappanszámban” jelent meg a hős1 Rodrigó, és a hős Fernando mint Maria macho pasi. Mielőtt
ösz-szerúgták volna azonban a port a nőért, Mária
dilemmájába belefáradva a függöny mögötti Lujgit
választotta szerelme „tárgyául”.
A Nincs kiút jelenetről nincs comment, mint ahogy a
„vakmerő” szerelmi jelenet is gondot okoz szókereséskor.
A társra vágyó felek (ott a padon) olyan
expresszionista elvárásokkal közeledtek egymás felé,
aztán egymástól elfelé, hogy Benny Hill is tanulhatott
volna belőle, még szövegileg is (-a felvételek szerint
ez neki nehezen ment...) pl.: „Olyan negatív vagy,
várj, megtisztítom az aurád”.
Szörnyes film következett: Míma, aki szeret, gyűlöl,
közömbös, hazudik, gyereket akar, aztán nem akar,
síró, nevető, házas és gyilkos – egymáshoz hasonlíthatatlan
alteregókkal volt megoldva.
A bábos-művészmúvi is eredeti láb- és kézfej
bábukkal, nomeg egy kézen álló lábfejjel, azaz lábon
álló kézfejjel... megért egy „misét”.
Legvégül pedig Dr. Mause, a balek fogdoki úgy
elzsibbasztotta a páciense száját, hogy az nemtudott
öblögetni, ésmást semtudott igazán, pedigmást jobban
szeretett volna...
A gála csúcspontja, több csúcspont után a díjátadás
volt. B. Fülöp Bözse volt a „kinyúló kar” és a „neven
szólító száj”,mely a tanárokról elnevezett okleveleket
a megérdemeltekhez továbbította. Ezzel
párhuzamosan hipertechnológiai végtermékeket láttunk,
majdnem minden fellépőnek (10 lány, 7 fiú) az
arcképével és néhány hangfoszlányával. Ez a kedvencem:
„Ha fürdésre kényszerítenének? Kicsit
meglepődnék, hogy miért pont én?!”
Az oklevelek mellé a díszlettervezők maszkos
ajándékait a harmadéves szervezők adták át, s így
lett egyszer csak vége, és kezdődött el valami más.
A „lebujban” ugyanis volt minden, mi szem-szájnak
ingere, s a Jazzben is volt minden, mi testnek szükséglete
– kinek nem inge, ne vegye.
Na de hol voltakmindebben a gólyák? Egyet semláttam.
Egy ütőképes csapatot láttam, akiknek eleve elrendeltetés
és a sors kiszámíthatatlan bogarai szerint
itt van a helyük. De ha mégis voltak vagy vannak
valahol gólyák, akkor Isten hozta őket is e fészekbe,
s ha még repdesni van kedvük, vigyázzanak a projektorokra,
mert olyan újak, mint a rektor.
Tün de Pancs
Mindig itt kötünk ki!
