Georg Büchner:
Leonce és Léna
Játszák:
Leonce..............................Veres Előd
Léna..................................Máthé Annamária
Valerio..............................Barabás Árpád
Nevelőnő...........................Bartha Boróka
Rosetta..............................Boros Mária
Péter, Popo birodalmának királya........Szabó Eduárd
Szertartásmester................Vass Csaba f.h.
Államtanács elnöke...........Vajda Gyöngyvér
Udvarmester......................Gazdag Erzsébet
Rendező: Béres László
Dramaturg: Ungváry Zrínyi Ildikó m.v.
Díszlet/jelmez: Laczó Henriette m.v.
Zene: Cári Tibor m.v.
Bemutató: 2009. március 27.
A Leonce és Léna eseményei az emberiség kertjében történnek. Itt próbál uralkodni Popo király az elvont eszmék segítségével, itt keresi a mindennapok boldogságát Valerio és itt üldözi a szerelmet Leonce és Léna is. A történet minden bizonnyal a felnőtté válás drámája (akárcsak az előképek: Shakespeare Hamletje és Romeó és Júliája), ennek terhe elől próbál maszkokba menekülni Leonce, és ezért indul útnak. Büchner drámájában az út szimbolikus jelentőségű: saját sorsukba avatja be be a szereplőket, megtapasztaltatja velük azt az énjüket, amely őszintén feltárulkozik, és amely mégis sorsszerűen esik egybe azokkal az ideálokkal, amelyek elől mindketten menekülnek. Leonce számára a felnőttéválás egzisztenciális feladatán túl az a felismerés az igazán nagy teher, hogy az őt körülvevő maníros-hazug világ érintkezési és életvezetési formáiban a véletlen játéka folytán ráismer önmagára és Lénára. A kérdést most tehát az, hogy hova lehet ezentúl menekülni, és szabad-e megőrizni ezt az újonnan felfedezett ént – nem marad más hátra, mint a Játék emberközi világa, egy artisztikusan teremtett kétszemélyes lét, ahol a keser-édes szerelembe lehet kapaszkodni – a többi megannyi álom, fikció.
Az emberi természetben szörnyű egyformaságot találok, az emberi viszonyokban elháríthatatlan hatalmat, amely mindenkinek megadatott, és nem adatott meg senkinek. Az egyes ember csak hab a hullámon, a nagyság puszta véletlen, a lángész hatalma bábjáték, nevetséges küzdelem a vastörvénnyel, melyet felismerni a legfőbb dolog, de úrrá lenni rajta képtelenség. Már eszem ágában sincs meghajolni a történelem parádés lovai és léhűtői előtt. (...) Automata vagyok: lelkemtől megfosztottak.
Georg Büchner: Levél menyasszonyának (Giessen, 1834.január)
A nagy szerelem a legéletebb az életben. Csúcspontja az életérzésnek és a magamérzésnek. És semmibe se vegyül oly gyakran a halál gondolata, mint a nagy szerelemébe és az együttmeghalás örökké édes örvénye marad.
Balázs Béla: Halálesztétika
A szokás az egyén és környezete között vagy az egyén és önnön különcködései között létrejött kompromisszum, egy szürke sértehetetlenség garanciája, az egyén létezésének villámhárítója. A lélegzés szokás. Az élet szokás.
Samuel Beckett: Proust
Az embereknek szükségük van a szokásokra; berendezkednek ezekben, lakályossá teszik őket, megpihennek bennük. Bennük „lakoznak” (Heidegger).
Ebben a megszokásra való rászorultságban áll az ember konstitutív lustasága.
Ez a semmittevés, a csak megszokott ismétlése, a megszokás épületének el nem hagyása a lustaság bűnére vezet. Ez maga a derűtlenség, hogy minden a szokott menetét járja vég nélkül, és nem lehet rajta változtatni. Tehát abba lehet hagyni a tevékenységet, és ágyban lehet maradni. Restség, szomorúság, letörtség, unalom áll be. Ezt a melankóliát a felismerés tétlensége töri meg, a múzsai idő, a filozófia szokása. Ha a lustaság hanyagsággal jár együtt, akkor a múzsai idő az élénkséggel, ami a mozgalmasság örömében, az utazásban fejeződik ki. Ám az utazás is kétértelmű: szétszórtság, hiábavaló menekvés az unalom elől, de teoretikus kíváncsiság, a megismerés öröme, kutatásvágy is. Ez a megismerési eszmény az utazások és felfedezőutak révén történő képzés hagyományának része. A kutatóutak esetében a művészet, a tudomány és az irodalom mindig szoros közelségben járt.
Hannes Böhringer: Lustaság, szokás, hétköznap
Mindig itt kötünk ki!
)
)
