péntek, július 11, 2008

Az utolsó GONG szavai...

Megkérdeztem néhány végzős embert néhány dologgal kapcsolatosan. Mindenkinek ugyanazt a négy kérdést tettem fel. És hát most – előbb a kérdéseket, majd a válaszokat (csak számozva a kérdés számával) – szeretném veletek megosztani.

  1. Hogy érzed: mit viszel innen magaddal?
  2. Melyik a legkedvesebb emléked?
  3. Szerinted elég felkészült vagy a pályára, és ezt a pályát választod-e?
  4. Van-e tanár, akinek üzennél?

És a válaszok

Vajda Gyöngyike:

  1. Azt hiszem, azt, amit saját magam gyűjtöttem. Ha a végzés batyuval való végzés, akkor azt, ami a batyuban van. Ez jelenti a jót és a rosszat is.
  2. Egyszerű színi óra gyakorlat volt: egy bizalomgyakorlat... Két asztalt egymásra tettünk, és onnan háttal ledőltünk. Az, ahogy az osztály kifogott és lebegtetett, repültetett... Ennek a folyamata: megtanulni a bizalmat megnyerni.
  3. Nem hiszek abban, hogy bármilyen szakmát egyetemen meg lehet tanulni, de felkészült vagyok a tanulásra.
  4. Tanárnak üzenni? Köszönöm Juanitát, köszönöm Hópelyhecskét, köszönöm Herót, köszönöm Helénát és Hermiát. Ennyi...

Kolozsi Borsos Gábor:

  1. Rengeteg jó emléket.
  2. Szerintem pont a felvételi napja vagy az este és az azt követő két-három nap.
  3. Ezt a pályát választom, ez biztos... S hogy elég felkészült vagyok-e – biztos, hogy nem.
  4. Nincs. Már csak azért sincs, mert nem látom értelmét.

Csomós Tünde:

  1. Tulajdonképpen nem viszek el semmit, mert ha minden igaz, itt maradok. De hogyha az a kérdés, hogy mit kaptam itt, akkor: ezalatt a három év alatt nőttem fel istenigazából, és értettem meg, hogy miért érdemes magamnak tanulni, és hogyan érjem el céljaimat.
  2. Nincs ilyen, hogy legkedvesebb, de aminek a legjobban örülök az, hogy megtaláltam egy olyan embert, akit szeretek – a legjobb barátomat.
  3. Mindenképp ezt a pályát választom, de nem vagyok felkészült. Soha nem is leszek, mert az ember soha nem lehet az: mindig tanul.
  4. Igen: Lázok tanár úrnak, Ungvári tanárnőnek és Boros Kingának meg szeretném köszönni mindazt, amit tőlük kaptam. J

Gecse Ramóna:

  1. Hogy megtanultam türelmes lenni, ezt mindenképp magammal viszem. És ezt a negatív dolgokkal tanultam meg. Meg kellett tanulnom önállónak is lenni. Tanárokból kiprovokálni azokat a helyzeteket, amik nem voltak. És hogy energiát adjak magamnak.
  2. Az a „pappéva-vizsga”, amikor a Rózsa és Ibolyát csináltuk... négyen maradtunk az osztályban, és olyan energiákat gerjesztettünk teljes hallgatással, hogy mind sírtunk. Másnap a vizsga is jól sikerült. Nekem – azt hiszem – Papp Éva a legjobb élményem.
  3. Én nagyon szeretném ezt a pályát választani, de nem minden áron: nem akarom rosszul csinálni. Hogy felkészültnek érzem-e magam... Hát, még akarok mesterizni. Azt érzem, hogy még tanulni akarok: szeretném, ha még provokálnának.
  4. Annak a két beszédtanárnak, akik tartották bennem a lelket. A beszédórákból tanultam a legtöbbet, és ez nagyon fontos, mert a beszéd nekem nagy gátlásom volt. Ők ketten tudtak jó irányba provokálni.

Vizi Imre:

  1. Sok év gyötrelmet: három év gyötrelmét, gyakori kényszerérzetet (azt éreztem, hogy most veszem ki a papíromat), sokszor jót, egyre többször rosszat... Rosszul éreztem magam ezen az egyetemen. De nem tudom nem belátni azt, hogy mennyire életbevágóan fontos volt, mindenével együtt. Ha még egyszer születnék, ugyanezt az utat végigjárnám. Minden embernek kellene ilyen. Nem vagyok, és nem is leszek jó színész, de nagyon sokat fejlődtem mint ember.
  2. Sok van... A Béres Attila kurzus, az... És most, amikor gipszes lábbal csináltam Örssel a Fagy című jelenetet (amiben Örsnek van megfagyva a lába, és szaladásokról beszélek neki) – sokat röhögtünk. Na meg a Portugál, a Szentivánéji álom... A próbafolyamatokon kívül minden.
  3. Nem ezt a pályát választom. Ha ezt választanám, akkor biztos felkészült lennék, mert lehetőséget adnak rá itt az egyetemen.
  4. Tulajdonképpen minden tanárnak szeretnék üzenni. Egyszerű: köszönöm! Nem pikkeltek rám, és én se senkire. Túlóráztak, dolgoztak, dolgoztattak, csak hogy legyen valami.

Páll Anikó Katalin:

  1. Hova?! Őszintén?! Hm... Hát... Sok-sok élményt.
  2. Azt hiszem, az a beszélgetés A kis herceg után, amikor egy kb. kilenc-tíz éves gyerek úgy fogalmazta meg az előadás lényegét, mint ahogy egy felnőtt soha.
  3. Ezt választom, de úgy érzem, hogy ehhez a pályához nem lehet soha elég felkészültnek lenni.
  4. Bözsének: maradjon olyan, amilyen...

Horváth Gyula-A.

Nincsenek megjegyzések: