Megérkeztem Budapestre. Beköltöztem a lakásba, ahol laktam, amit - a lehetetlenségek kizárásos alapján - természetesen nem a főiskola szerzett nekem, de nem is ők fizették! Végülis mire van az ösztöndíj, nem? Közben írtam egy-két e-mailt. Többek között dr. Mizerák Katalinnak is. Megszereztük egymás telefonszámát, és este jön egy telefon:
"Szép estét, Gyulám! Nem fog ma este unatkozni? Nem, mintha lenne időm, csak aggódom!"
Teljesen leszakadtam ettől! Ilyet nem is éreztem sose. Nagyon furcsa dolog volt... És én meg mentegetőztem, hogy "ó, dehogyis... persze... minden rendben lesz..." és közben úgy éreztem magam, mint akinek senkije sincs. Eltelt... igazából semmi érdekes nem történt... még TV se volt, csak egy kis lopott internet, meg a zenéim. Nem volt vicces. Aztán az új ágy tesztje.
Február 1, vasárnap:
Egy régi barátnőmmel járkáltunk mindenfelé, és próbáltam otthonomnak érezni a várost. Nem nagyon ment nehezen. Este pedig - azt éreztem, hogy sajnos minden estém ugyanígy fog eltelni - megint az internet, zene. Az ágy.
Február 2, hétfő:
Az első nap. Eszméletlen, hogy a Kazinczy utcai épület szinte minden fontos embere (Zsámboki Marcelltől Szigeti Oktáviáig) értem tette tönkre magát, hogy kiderüljön, mit is kellene nekem ott csinálni, és melyik osztályokban.
További napok:
Az érdekességekről beszélnék inkább. Azt kell tudni a főiskoláról, hogy még soha nem volt vendégdiákja, ezért mindenki úgy kezelt, mint egy UFO-t, de a jó értelmében. Vagyis mindenki pozitívan állt hozzám, meg akartak ismerni, és fordítva is, persze. Ami méginkább tetszett a tanárok részéről, hogy nem álltak oda és foglalkoztak velem, mint egy bénával, hanem valahol biztosak voltak abban, hogy majd úgyis felzárkózom. Ők is hülyén érezték volna magukat, én is, és az osztálytársaim is. Nem szerettem volna hátráltatni a munkájukat. Az viszont nehéz volt. Már az első tanítási nap után rájöttem, hogy nagyon kemény dolgom lesz itt, viszont minden fáradtságom ellenére, muszáj volt bent maradnom az épületben és gyakorolni, gyakorolni és végeérhetetlenül gyakorolni.
A tanárok további jófejsége, hogy minden tanár a lehető legtöbb anyagot adta a kezembe, némelyik teljes szakkönyveket, hogy tanulhassam, ha valóban érdekel a dolog. És nem mondhatom, hogy nem vettem hasznukat.
Aztán a tudatos tanítás, kikészített. Annyira felkészültek a tanárok (persze ott is vannak kivételek), és profik a saját szakmájukban, hogy nem adnak maguknak hibalehetőséget pedagógiai szinten. Kedves élményem volt (mégis rosszul éreztem magam), hogy egy tanár bejött órára, közölte, hogy ő ma nem készült a bizonyos órára, viszont elbeszélgethetnénk, és akit nem érdekel a dolog, az nyugodtan menjen ki, mertsenkit nem fog beírni hiányzónak. Természetesen senki nem ment ki, viszont a tanár óra végén beírta magát hiányzónak a tanári naplóba. És még én szégyeltem magam.
És az utolsó említést igénylő történet, hogy utolsó héten az összes, engem tanító tanárnak vizsgaidőszak volt meghírdetve. És mindenki tiszetsségesen, kemény vizsgáknak alávetve magát, vizsgáztatott, engem, a szerencsétlen erdélyi színész-palántát.
Az egy másik történet, hogy a felvett tantárgyaimból két tantárgyból kaptam 4-est, a többiből 'jeles'-et vizsgáztam. És egyáltalán nem mondhatom hogy könnyű volt.
Az biztos, hogy szakmailag sokat fejlődtem és tanultam, rengeteg szakkönyvvel és kellékkel érkeztem haza. És ami mégjobb, hogy rájöttem: valóban tudok táncolni. Az itteni egyetemmel ellentétben, mert itt még nem jöttem rá, hogy valóban színpadra való vagyok-e. (Rettenetes ez a megfogalmazás, de értitek, nem?)
Mindig itt kötünk ki!
3 megjegyzés:
Hirdetőtáblára vele, hogy mindenki olvashassa!!!
Oda vele...
Akit érdekel az itt olvassa
Megjegyzés küldése