Télikert

Kss, kss... where are you?

Egyszer volt, hol nem volt, egy icci-picci házikó... ottan élt, éldegélt Apa, Anya, Fiú, Lány. S a többi...

Belépek az ajtón s a félhomályban, jobb oldalt egy vörös hajú, vad tekintetű lány ül. „Aha”, mondom, „biztosan ő az Elnök őrült felesége, Éva”. Aztán bennebb meg lejjebb megyek (ugyanis ez egy pince) és próbálok olyan helyet keresni, ahonnan a lehető legjobban lehet látni (ugyanis a Yorick Stúdió közepén két óriási oszlop áll, ami mindig bezavar az előadásnézésbe), persze nem kapok. Szerintem nincs is ilyen hely. Közben a fejünk fölött feszültségkeltő dörömbölés, riadt járkálás.

Nyugtalanító zene, kezd megfagyni a levegő.

Elől, középen, háttal egy alacsony lány. Feketében, nadrágján a virító, vicces felírattal: Mss Misso, fején bukósisak. Olyan, mint egy LEGO figura – máris elindult a játék.

Énekelni kezd, vékony, cérna hagon: „Egyszer volt, hol nem volt, egy icci-picci házikó... ”, aztán felgyorsul, mint mikor becsípődik a szalag a kazetofonba, majd lelassul és úgy beszél, mint egy robot.

És, amint ezen nevetgélünk, egyszer csak, mint egy villanás, átfut a szemünk előtt valami fekete (Horváth Gyula Antal). Mire újra belefeledkeznénk a lány „énekébe”, egy második fekete villanás (Barakonyi Gergő). Majd egy harmadik (Moşu Norbert). Kik ezek? Hogy kerülnek ide? Mit akarnak?

Vad kergetőzés indul a lány és a szörnyek között. Olyan, mintha fekete pontok cikáznának ide-oda a térben, szinte nem is tudjuk követni ki, mikor, hova ugrott. Mint valami pókemberek, úgy mozognak ezek a démonira festett, fekete jelmezes alakok. Lukácsy Ildikó jelmezei hitelesre sikerültek, figyelemfelkeltőek és jól visszaadják a démoni világ hangulatát.

A teret körbefutja egy erkély, itt kergetik a lányt, vagy éppen a középen álló óriási üvegszekrényből néznek ki rá.

Ebbe a horror hangulatba, kijózanítólag (a való világból) érkezik az anya (Kiss Bora) a vendégeivel: az elnökkel (Vass Csaba) és annak szeretőjével (Derzsi Tímea). Anyán is a fekete szín dominál, nőiesen van öltözve, de nem rendezett és kiöltözött, mint az elnök titkárnője. Az elnök kopaszra borotvált, napszemüveggel, lila ingben és mellénykében, szövetnadrágban jelenik meg, kb. úgy, hogy az ember még hozzá képzeli a nagy illatfelhőt és a mondatot: „Álljatok félre, megjöttem!”.

Mindenkiből sugárzik az álkedvesség és az álfigyelmesség. Ajándékot cserélnek: Anya kap egy csokor virágot, Elnökék pedig egy giccset, amit valójában Anya készített. A házban több ilyen tárgy is van: ezüstös színnel lefújt „alkotások”, nem lehet megnevezni őket.

Végül megérkezik Apa (Kónya Ütő Bence) is a fiával (Mihály Alpár Szilárd). Apán fekete bőrdzseki, fekete elhasznált szövetnadrág és tornacipő. A fiú tréning ruhában, iskolás táskával.

Mikor már mindenki színen van, beindulhatna a cselekmény. A cselekmény? Kínos csendek (amikor csak a szereplők arca beszél nagyon kifejezően) és nagyon durva, ijesztő hangoskodások váltják egymást.

Az álarc továbbra is marad: mindenki próbálja szépnek mutatni az életét, a házasságát, kapcsolatát, saját magát, a karrierjét, de... úgyis látjuk, hogy boldogtalanok. Anya és Apa nagyon szeretik egymást, de ezt csak nagyon halvány jelek mutatják, mert amit látunk, az az, hogy szinte öt percenként ordibálnak egymásra, a férj durván bánik a feleségével, fojtogatja, megalázóan beszélnek egymással és egymásról. De mégis egy-egy ilyen kitörés után észre kell venni Anya riadt és Apa bűntudatos nézésében a szeretetet. Szeretnék megölelni egymást, de már nem tudják. Túlságsan eltávolódtak egymástól. Pedig fiatalkorukra, az ismerkedésre is, mint szép emlékre gondolnak vissza.

Hogy a sok erőszak mögül kiérződik a szeretet, az a színészek erénye. És bár szép ez a kontraszt (ami látszik és, ami belül van; a durvaság és a szeretet), mégis néha (nem mindig) erőltetettnek tűnnek a kiabálások és nem tudom elhinni nekik, hogy ott helye van az ordításnak. Nem indít meg, nem fagy meg bennem a vér, inkább feldühít.

Ezek az emberek (Anya és Apa), még nem nőttek fel teljesen. Még mindig öröm nekik (talán mint régen a diszkóban), ha felhúzzák a zenét és táncolhatnak rá. Imádják a Titanic filmet, kedvencük a hajó órrán, kinyújtott karokkal játszott jelenet. Bár az angol szöveget nem tudják rendesen, de mint a gyerekek, egy egy megértett szót jó hangosan beénekelnek. Csak kár, hogy ez a (végre) békés pillanat is erőszakkal végződik. Apa fojtogatni kezdi Anyát. És Titkárnő az, aki szétválasztja őket, nem Elnök – férfi létére... ő egy picit, mintha el lenne szállva, nem akarja vagy csak egyáltalán nem fogja fel, hogy mi történik körülötte. Megilletődik egy-egy ordítozás láttán, de utána könnyűszerrel helyreáll benne a harmónia, sőt még játszani is van kedve. „Játszhatnánk mondjunk mutasdmeg-et” és odateszi a barátnőjét, hogy mutogasson el egy pingvint. Az tipegni kezd, majd megállás nélkül körbe-körbe forogni. Végtelennek tűnő ideig, míg az elnök le nem állítja.

Náluk látszólag jobb a helyzet, de nem sokáig. A titkárnő nem igazán bírja nézni a sok erőszakoskodást, de hiába kérleli az elnököt, hogy menjenek már, az meg se hallja. Az elnöknek

egy kitörése van, amikor szeretője a szemére veti, hogy szenved mellette, akkor ráordít a nőre és durván ellöki. Jó ez a jelenet, senki nem számított ilyesmire az elnök részéről.

Az elnöknél maradva, ő az egyedüli, aki megérti, meg akarja érteni a lány világát, játékát. A jeleneteket megszakítva ugyanis, többször, újra és újra megjelennek a démoni alakok, akik szinte az őrületbe kergetik a kislányt. Még akkor is látja őket és fél tőlük, mikor azok nincsenek is jelen. Lány egy teljesen más világba van. Talán a játék világában – erre utal a bukósisak, illetve a kommandós játékok szövege, amivel egyébként tökéletesen megértik egymást az elnökkel: „Kss, kss, follow me! Kss, kss covered.”. Itt egy kicsit elhomályosul a kép: miért kezd el az elnök játsszani a lánnyal? Mennyire megy bele az ő világába? A szülők észre sem veszik, de biztos, hogy nem értik, hogy mi van a lányukkal. Amíg az elnök elkezd játszani a lánnyal (kommandóznak), addig Anya és Apa egyetlen mondattal letudják szülői kötelességüket: „Nem kéne neked tanulni?”

A fiú sincs jobb helyzetben. Apai örökségképpen (muszájból) ő is a hoki csapat tagja, csakhogy Apa még otthon sem tud kimászni az edző szerepéből: nyomatja fiával a fekvőtámaszokat, ez a bűntetés. Aztán egy „idilli” kép: apa és fia, amint összemérik izmaikat... íme, a felnőtt apa...

Fiúnak egy egész csendes, feszültségoldó szerepe van. Az edzésről hazatérve lezuhanyzik, majd pazarul kenegetni kezdi magát, akár egy nő, spray, hajzselé, minden előkerül. Végül leül a számítógép elé és ott pötyög hosszú ideig. Mai fiatal. Aztán ő lesz az, aki észreveszi és „befogadja” a titkárnőt, amikor azt az elnök ellöki magától. Nagy csendben, a háttérben egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy a fiú meg a titkárnő egészen bizalmasan közel kerültek egymáshoz...

Közben egy másik, igen bizalmas jelenetnek is tanúi lehetünk: Elnök és Anya közt. Ha az ember figyelmes, észreveszi, ahogy ez a két ember már első perctől vonzódik egymáshoz. Egy kis szégyenlős, ártatlan játék koccintás közben, egy kis ártatlan vigasztalás az elnök részéről, ha Anyát bántja Apa, és már ott is vagyunk a fürdőben... A fürdőszobát egy függönnyel elkerített kis helység jelöli, fent, azon a bizonyos körbefutó erkélyen. Csak az árnyjátéka látszik Elnök és Anya szenvedélyes csókolózásának. És Apa mindezt látja. Nem ront rájuk, felmászik és felkuporodik a hűtő szélére. (Van ugyanis egy kis hűtője is a családnak, de italos üvegeken kívül semmi más nincs benne).

Lassan a vég felé haladunk. Mindenki egyre csendesebb. Anya és Apa felhúzzák a térdüket és a télikertről kezdenek beszélni. Csak mondják a szavakat (veranda, üvegeztetés, központi fűtés, műjégpálya), de valójában valami teljesen másra gondolnak. Talán arra, hogy milyen nevetségesek – mert sem ők, sem senki nem hiszi, hogy ezek az álmok valaha megvalósulnak.

És az előadás végére mindenkiről lepattogzott az álarc, senkit nem érdekel már, hogy a másik mit gondol, hogy hallja-e, látja-e őt. Most már mindenki csak saját magához beszél. Elmondja, hogy mit érez és mit gondol. A nagy hangzavarban, mikor mindannyian egyszerre beszélnek, újra eljönnek a szörnyek, de megjelenésük most már végzetes. Beviszik a lányt az üvegszekrénybe, leveszik a sisakját és lefektetik. Ritmusra, mint egy ritusban, táncolni kezdenek mellette. És mikor a feszültség meg a hangzavar a legnagyobb, megjelenik a vörös hajú (Bekő Fóri Zenkő), akit tulajdonképpen félreértelmeztem, mert nem Évaként jött be, hanem a démonok királynőjeként (?). Ő az, aki kiveszi a lány szívét valami csavaros szerszámmal. A fekete démoni alakok lassan vörösek lesznek a vértől, az üvegszekrény üvegfala úgyszintén. Vad zene, vér, rituális mozgás. Az ember kicsit elborzad.

A lány, mikor egyedül marad, saját vérével festeni kezd az üvegablakra. Napocskát, házat, a családot és egy kiskutyust. A háttérben újra hallhatjuk a többiek hangját, mondatait. Eleinte felismerjük kinek kinek a hangját, aztán lassan az egész egy egységes géphanggá alakul és csak a mondatok alapján tudunk azonosítani. Ezeket is úgy tekinthetjük, mint a szereplők őszinte gondolatait. Olyan, mint egy álomvilág. Mint a vérrel festett rajzok. Soha nem jön el az az idő, mikor ezek az emberek olyan szépen fognak beszélni egymással, mikor bevallják, hogy szerelmesek akarnak lenni, mikor megszólítanak egy fát és hófehér bálnákat fognak látni...

László Csaba adaptálta Láng Zsolt drámáját. Hiszen honnan kerültek elő a démonok, hova tűnt a család, akit a lány hozott, hova lett a padlás, hova lett Éva, az őrült feleség és honnan jött ez a játék-világ koncepció?

Az előadást ugyanaz a hang zárja, ami a számítógép kikapcsolásakor szólal meg. Ez az egész tehát, csak egy virtuális világ volt, most már mindennek vége, mindent és mindenkit lekapcsoltak, kikapcsoltak.

Kss, kss.. where are we?

Nagy Júlia

Mindig itt kötünk ki!