Réges-régen egy messzi-messzi irodában,
csendben rágja hagymás-zsíroskenyerét Kátádixit Lajos.
Sok a problémája, de mind közül legfőbb,
a bent alvók kapusainak álmatlansága.
Töri a fejét, hogy mit lehetne tenni,
s hogy zsíros kenyérből lehet-e még egyet enni.
Nosza! Mondja magában egyszer,
s a kenyérből még egy szeletet szel.
Most hogy már megette kenyere javát,
azt mondja mindjárt: Lássuk a problémát!
Útját állja viszont egy pápaszemes nyanya,
s azt mondja: Míg nem iszol, sehova!
Így hát békésen pertut isznak egyszer,
s mivel jól esett, megteszik még egyszer.
Hipp-hopp, az asztalról eltűnik a pia,
az üveget meg dugják, mert ők sem ostobák.
Megindul Lajosunk ki az irodából,
egyenest az ablaknak,
mert ő nem megy ki bárhol.
Pápaszemes asszonyban azonban megbotlik,
s így mégsem az ablakon, az ajtón zuhan ki.
Nem látta senki – gondolja magába
– Nem is vagyok részeg, csak egy kicsit kába!
Mi volt a probléma? – kérdezi magától,
mialatt felszedi magát a padlóról!
– Megvan! a bentalvók s a vigyázó kapusok!
Szegények munkában nem tudnak aludni,
tenni kéne érte hogy tudjanak pihenni.
Kész is a terv, könnyű volt kiötölni,
éjfélkor a kaput lakattal kell kötni!
Ha kint van, ha bent, nem érdekel senkit,
kívül mégis csak jobb a diák, mint bent!
Kész is az okirat, nem vergődik sokat,
még két ajtón beesik míg bőrfotelbe ragad.
Szembe vele szmoking, csokornyakkendő,
mégpedig piros, csakúgy mint a cipő.
– Sok a dolog! – mondja,
de a kérést Lajosunk elébe nyomja.
Rá se néz, a „piros”, ki adná az útját,
szerencsére Lajosunk nem hagyja magát.
Pecséttel, szignóval áll fel a fotelből,
siet is mindjárt kitenni legelöl.
Ki is tette mindjárt, amint odaért,
mindenki olvashatta, amint a lépcsőkön leért.
Tanulságként tehát, jegyezzük meg inkább,
a személyzet a fontos nem a diákság.
Kátádixit Lajosunk visszavágott ismét
– Ha megdöglik a diák, nyomjuk ki a szemét!
– Amit csak akar, mindent véghezvisz,
szinte félelmetesebb mára, mint maga Csáknorisz!
Orbók Áron
Mindig itt kötünk ki!
1 megjegyzés:
Ad notam Juhász Gyula
Kátádix Lajos örök
Határozatok jöttek, mentek, te maradtál.
Emlékeimet lassan, kifakult, vanish illatú pokrócok hűlt helye beteríti,
és nem mentem utánad, hogy együtt keressük a kollégium egyre mélyebb erdejébe.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd Lajos, hogy ez hiába volt
És, hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Parókában és belső monológban
És minden hangosabb köszönésben
És minden összetépett kérésben
És egész egyetemi életemben
Élsz és kiskirálykodsz, Amen.
Megjegyzés küldése