Asszisztens szemek a kulisszák mögül

Új helyzetbe cseppentem. A színpadról, vagy az egyetemről ismert néhány művész tekintélyes tekintetének kereszttüzébe kerültem. Hogy mi mindent érez az ember egy ilyen pillanatban?- ahhoz nekem nincs elég jó tollam, hogy leírjam. Az első próbákon „boldog volt(am), zavart, nyugtalan, és riadt”- Kosztolányi sora villant az eszembe. Találó, mert éppen ezt éreztem akkor. Boldog voltam, hogy én lehetek A csúnya „csavartekergetője”- hogy magát Lettét idézzem; zavart, mert fogalmam sem volt, hogy kell „odább tenni egy csavart”; nyugtalan, hogy vajon megfelelek-e?; és riadt a gondolattól, hogy hasznavehetetlen leszek.
Kezdetben kávét vettem a rendezőnőnek, jegyezgettem az utasításait, próbálkoztam a súgással, és szöveget mondtam a színészekkel. Aztán egy nap megéreztem, hogy kedvelnek, és attól kezdve minden könnyebben ment. Akkor kezdtem igazán jól érezni magam.
Órák hosszat ülni egy széken nem tűnik megerőltető feladatnak. Nem is kifejezetten az, csak éppen tudni kell koncentrálni: Fanny bejön balról-édeske, el középen-haragos, kimegy balról, közben Scheffler közében be, el Lette mellett, aki felhúzza az egyik szemöldökét, Karlmann értetlenül be, Fanny hátul el tojással a kezében, ki, be, jobbról, balról, szembe ül, profilban ül, megfordul, hátat fordít, elesik, belökik, kimászik, de nem jobbra megy, hanem balra, előbb gesztus utána replika, nem, most pont fordítva, lassan, gyorsan, gyorsabban, még gyorsabban... Állj! „Juli most mit is csináltam? Hogy is van a szöveg?” Hát, ebbe sokszor belebonyolódtunk… A rektor úr viccelt is ezzel: „ Legközelebb akasztunk egy táblát Harsi nyakába a következő felirattal: SZÍNÉSZ VAGYOK. A CSÚNYÁBAN JÁTSZOM. AKI MEGTALÁL, VIGYEN VISSZA A SZÍNPADRA.”
Akkor szórakoztunk a legjobban, amikor a színészek bolondos-kreatív állapotban voltak. A pénzszámolós jelenet például egy ilyen bolondozás eredménye. Négy színész van egy szűk gödörben, mégis mi minden történhet: gabalyodás, kalamajka, ütközés, vita, hízelgés, flörtölés, felbukkanás, lebukás, itt egy fej, ott egy kéz, vad számolás… Most is jól mulatok rajta, ha eszembe jut. Vagy az is egy nagyon vicces jelenet volt, amikor Lette, „a ma született ártatlanság” kidugta a fejét a tojásból, és rácsodálkozott a világra.
Ahogy a próbák vége fele közeledtünk, a társaság egyre komolyabb és idegesebb lett. De a részletek maradjanak kulisszatitkok. A nézőnek elég, ha befogadja, és élvezi az előadást. Nem kell tudnia, mennyi idő, energia és türelem van mögötte. Úgy van ez, mint az ajándékozással. Aki ajándékot kap, annak nem kell tudnia az árát, csak elfogadni és örülni neki.
A bemutató estéjén leültem a leghátsó sorba, és ötpercenként váltogattam a lábam. Kíváncsi vagyok, ha én ennyire drukkos voltam, mit érezhettek a színészek. De az izgalom elmúlt, amint megszólalt a zene, és a színész-árnyak el-el suhantak a fényben a színpadon. Jó érzés töltött el. Ekkor tudatosult, hogy nekem is részem van abban, amit látok.

Sántha Júlia, teatrológia, II. év


Mindig itt kötünk ki!